.
blogbejegyzések

Utazzunk együtt a továbblépés felé

Az alábbi bejegyzéseket megtalálod a Facebook oldalamon.

Audio változatban meg is hallgathatod őket a Soundcloud, Spotify vagy Spotify for Podcasters oldalaimon.

Alább a Soundcloud lejátszást a „listen in browser” elindításával teheted meg regisztráció nélkül.

Tarts velem

Facebook-f Youtube Soundcloud Spotify Podcast

„Hogyan magyarázzam meg az embereknek, hogy ennek a folyamatnak a során a lelkükkel kerülnek kapcsolatba, és hogy amint a régi, beidegzett viselkedési minták, problémák és emlékek meggyógyulnak, a test magától tudja, hogyan kell folytatnia a gyógyulást?”

Brandon Bays
#tovÁbblÉpÉs blog 01

Hogyan ismertem meg a Belső utazás módszerét?

2020 őszére már közel 6 éve keserítette meg az életemet egy krónikus altesti gyulladás. Az évek óta tartó szakorvosi vizsgálatok és gyógyszeres kezelések nem tudtak segíteni a tüneteim megszüntetésében, ami párkapcsolatomat elindította a lejtőn...

2020 őszére már közel 6 éve keserítette meg az életemet egy krónikus altesti gyulladás. Az évek óta tartó szakorvosi vizsgálatok és gyógyszeres kezelések nem tudtak segíteni a tüneteim megszüntetésében, ami párkapcsolatomat elindította a lejtőn. A megoldást keresve mikor mibe kapaszkodtam: egy új készítménybe, egy újabb orvosi vizsgálatba, lélektani könyvekbe, majd az eredménytelen tüneti kezeléséktől a lelki háttér feltárása felé fordultam és szeptemberben pszichológus segítségét kértem. 

Az élet közben zajlott és októberben, 7 év után kénytelen voltam felmondani az imádott munkahelyemen. Az egyik kolléganő vezetői szerephez jutása mobbing helyzetet indított el cégen belül, amelyből az egyetlen kiút a felmondás volt. 

Az addigi tapasztalataimnak köszönhetően 2 hónapon belül megtaláltam az új helyemet. Azonban október közepén, egy héttel a felmondási időm vége előtt az új főnököm rossz híreket közölt: a vállalkozását kénytelen felszámolni. Ez az, amire nem lehet felkészülni… Munkanélküli lettem. De a kegyelemdöfés még hátra volt… Novemberben, a nőgyógyászom HPV gyanú miatt hívott fel és megkért, hogy 2 hónapon belül tipizáljuk a nálam jelenlévő törzset, hogy kizárhassa a méhnyakrák lehetőségét. 

Mintha a föld nyílt volna meg alattam… ott álltam 31 évesen, munkanélküliként, egy váláshoz közeledő párkapcsolattal, két, 4 év alatti kisgyermekkel, legrosszabb esetben méhnyakrákkal „kiegészülve”. Amíg a tipizálásra vártam, utána néztem a legrosszabb szenárió túlélési esélyeinek. Az elkeserítő adatok mellett viszont rátaláltam egy túlélővel, Szentesi Évával készített interjúra, amiben a Belső utazásról beszélt. Minden fellelhető anyagot elolvastam a módszerről, de szkeptikus voltam, hiszen kapaszkodóból volt már elég az addig eltelt 5 évben. 

Decemberben volt az első Belső utazásom és egy olyan gyógyulás indult el testi és érzelmi szinten, mely révén gyógyszerek és kezelések nélkül, másfél év alatt mondhattam búcsút a gyulladásnak. Mindez csak a jéghegy csúcsa volt a változásoknak: rendbe jött a párkapcsolatunk, vége lett a depressziónak, szorongásnak, fel tudtam dolgozni a korábbi vetélésemet, a gyermekkori traumáimat, szüleim válását és viharos kapcsolatát. 

A januári méhnyakrák szűrésemen, már nem volt mit tipizálni. Mai napig nem tudom, hogy nem cserélték-e össze a novemberi eredményemet valaki máséval, de azóta egyetlen citológiám se mutatott ki hasonló HPV gyanút. 

2020 elején mentálhigiénéhez kapcsolódó tanulmányokba kezdtem, hogy végre a gyermekkoromtól érzett elhívásom útját járhassam. A Belső utazás megismerése a pszichológiától az utazás kísérővé válás útjára terelt, így ma már egy egyedülálló módszerrel segíthetem a hozzám fordulókat, amely a problémáik gyökeréhez vezetheti el őket. 

A mindennapok kihívások elé állítanak, de sokkal könnyebb a múltból cipelt batyu nélkül nekiveselkedni a felmerülő helyzetek megoldásának. 

Neked milyen változást hozott az életedbe a Belső utazás?

Jó utat Önmagad felé! 🙂

itt tudod meghallgatni:

Facebook-f Youtube Soundcloud Spotify
#tovÁbblÉpÉs blog 02

Elengedni azt, aki nem tudott megszületni

A mai nap nálunk a születés ünnepe, a legkisebb gyermekünk születésnapja. Egy váratlanul érkező élet a harmadik várandósságomból. Két kisfiú anyukája vagyok és egy angyalkáé odafent, de hogy ez hogyan is alakult így…?

A mai nap nálunk a születés ünnepe, a legkisebb gyermekünk születésnapja. Egy váratlanul érkező élet a harmadik várandósságomból. Két kisfiú anyukája vagyok és egy angyalkáé odafent, de hogy ez hogyan is alakult így…?

 
2015. januárjában, házasságunk 2. évében készen álltunk a család bővülésre, így nagyon boldogok voltunk, amikor már márciusban pozitív lett a tesztem. Ólmos fáradtságot éreztem, mintha dupla munkát végezne a testem, ebből éreztem, hogy minden rendben van. A 7. héten pecsételő vérzés miatt progeszteront kaptam, de megnyugtattak: ez nagyon gyakori, nincs mitől félnem.
 
A tízhetes ultrahangra nagy örömmel készültünk, hiszen előző héten megleptük a nagy hírrel a szüleinket, és nagyon vártuk, hogy hallhassuk Kicsink szívének dobbanását. Vizsgálat közben az orvos egyre zavartabb lett, majd mélyen elhúzódó hallgatása után ennyit mondott: „Nincs szívhang”. Onnantól mintha minden hang megszűnt volna számomra, csak férjem rémült arcát bámultam. De mi lesz most? Holnap reggel műtét, „ki kell venni”, ha reggelig nem indul el a vetélés. – hangzott a válasz. Akkor még nem láttam át a működésemet, hogy minden nehéz életesemény fájdalmát pillanatok alatt képes voltam elzárni magamba és nem érezni többé. Olyan volt ez, mint egy 20 cm vastag áttetsző fal, ami nem engedi a saját fájdalmaim átélését, viszont ez annál érzékenyebbé tesz másokéra. A veszteséget elfojtva (korábbi műtéti élményeim végett) a beavatkozástól való félelem elhatalmasodott rajtam, így a nap hátralévő részéről nincsenek emlékeim…
 
A másnap reggeli gyors ultrahangos ellenőrzés után várnom kellett a műtéti előkészítésre, amikor egy úgynevezett lamináriát helyeznek fel a méhnyak tágítására. A fájdalmas művelettől potyogtak a könnyeim a műtőasztalon, hiszen nem sikerült felhelyezni elsőre, se másodjára, és harmadjára sem. Az orvos arra kért, hogy ne remegjek ennyire, mintha ezt szabályozni lehetne egy ilyen kiszolgáltatott és fájdalmas helyzetben…
 
Miután végre haza mehettem furcsa volt, hogy 10 lépésnél többet nem tudtam megtenni egyhuzamban, mert hasító altesti fájdalmaim lettek. Ez sajnos az azt következő napokban csak erősödött, így amikor 4 nap múlva visszamentünk a kórházba kaptam egy méhösszehúzót, de ha az nem használ, kilátásba került az újabb beavatkozás. 
 
Rettegtem, hogy ne kelljen ugyanazt a fájdalmat egy héten belül újra átélnem. Végül még erősebb alhasi görcsök kíséretében távozott minden, ami addig nem tudott, de a vérzés csak a beavatkozás utáni 43. napon állt el, egy fertőzésbe torkollva.
Közben orvost váltottam, majd a művi vetélés után 5 hónappal újra pozitív lett a terhességi tesztem. A következő várandósságom is vérzéssel, így progeszteronnal indult. A félelem azon a bizonyos 10. héten tetőzött, és csak nagyon lassan vette át a helyét a hit és a bizalom, hogy képes lehetek kihordani. A 32. héten ez újra megkérdőjeleződött, amikor az orvosom egy vizsgálat közben rémült arccal mondta: „Érzem a baba fejét, teljesen nyitva van a méhszáj”. Mintha a méhzáró izmom nem bírná el a kisbabám súlyát, így onnantól 5 hét fekvés következett. Ennek köszönhetően a 37. hétig méhen belül fejlődhetett tovább az elsőszülött kisfiunk. A harmadik várandósságom a két előzmény fényében szintén progeszteronnal indult, és a 21-36 hét között egy visszatartó injekciót kaptam minden héten, így a ma szülinapos ovisunk is a 37. hét betöltéséig biztonságban volt odabent. Sajnos a műtét utáni fertőzés egy altesti gyulladás formájában 7 éven át volt heti szintű útitársam.
 
Ezt a gyulladást az első két évben nagyon szégyelltem, hiszen azelőtt hasonló problémám soha nem volt, így alig mertem beszélni róla. Ahogy az idő telt, egyre nagyobb fájdalommal és furcsábbnál furcsább tünetekkel járt. Az ezt követő szakorvosi vizsgálatok és gyógyszeres kezelések nem tudtak segíteni a tüneteim megszüntetésében, párkapcsolatunk pedig elindult a lejtőn, ahogy ezt egy korábbi bejegyzésemben írtam: https://www.facebook.com/tovabblepes/posts/pfbid02snmHNxZpcMv49bzJymUgbx1B7775oFddR7VyPD1e3XeBWhkgmohUkLou9Mqi6Ss3l
 
2021-ben megismerkedtem a Belső utazással és az első utazásomat követően elkezdtem az Utazás kísérői képzést. Több, (kb.~20 féle) forgatókönyvet is elsajátítottunk a 6 modulos képzés alatt, a különféle érzelmi traumák oldásának támogatásához (hiedelmek megváltoztatása, fóbiagyógyítás, fájdalomcsillapítás, elfojtott érzések előhívása stb.). Életem harmadik Belső utazása egy testi típusú utazás volt. Ez annyiban különbözik az általános érzelmi utazástól, hogy időben is rövidebb, valamint direkt módon, egy szervi elváltozás lélektani hátterén dolgozhatunk általa.
 
Akkor épp húgyúti fertőzéssel kezeltek, nem találva más magyarázatot az évek óta fennálló tüneteimre, így az utazásomban a veséimmel szerettem volna dolgozni. A testi utazásban nagyon sok a vizuális elem, így amikor az elképzelt varázsjárműből kiszálltam és „körbe néztem” egy szűk, sötét, de vörösen izzó helyen találtam magam, ahol valamilyen furcsa, ragacsos patak csordogált a lábaim alatt. Amikor megkérdezte a kísérőm, hogy milyen érzés árad innen, azt válaszoltam, hogy menekülni szeretnék, mert összenyom, és bánatot és félelmet érzek egyszerre. Majd amikor megkérdezte, hogy melyik szervemben lehetek, megjelent előttem egy 3-4 év körüli, szőke göndör hajú kislány, és akkor jött a felismerés: a méhemben vagyok. Amikor belenéztem a kislány szemébe, feltört belőlem a közel 6 éve elfojtott sírás, amit életemben először alig tudtam abbahagyni. Akkor állt össze bennem a kép, hogy nem a húgyúti fertőzés okozza a folyamatosan, évek óta fennálló testi problémáimat, hanem az elfojtott gyászom és az önvád, hiszen felelős nélkül, nem tudatosan így büntettem magamat.
 
Az utazásban végre kimondtam minden fájdalmamat és megbocsájtottam magamnak. Ezzel a szembenézéssel olyan felszabadulást éltem meg, mintha mázsás súlyok szakadtak volna le rólam. Ezután még több utazásom is volt ebben a témában és másfél év múlva (szinte napra pontosan 7 évvel a műtét után) „levált” rólam a gyulladás.
 
Már tudom, hogy nem a sors büntetett, hanem a testem próbált összekapcsolni az érzéseimmel, hogy végre átéljem, felülírva az elfojtáson alapuló működésemet. A lelkem felszabadult, így a tünetekre nem volt már szüksége.
 
Bárcsak a művi vetélésen, illetve bármilyen műtéten átesettek tudnák, hogy milyen kardinális különbséget jelent belső utazással készülni egy beavatkozásra, ahogy azt egy kedves vendégem is tette. Mola terhessége küretet tett számára szükségessé, de a műtő asztalon a félelmét felváltotta a megértés és a nyugalom. Nagyon hálás vagyok neki, hogy kísérhettem a felkészülésében, hiszen nálam is feloldódhat, (még így 8 év távlatában is) a beavatkozás traumája is.
Hozzád szólok most, aki hasonló helyzetbe kerültél: Van gyógyulás, feldolgozás és megértés, közelebb, mint azt gondolnád.

itt tudod meghallgatni:

Facebook-f Youtube Soundcloud Spotify
#tovÁbblÉpÉs blog 03

Érzelmi elfojtás – belső letiltó rendszerünk…

„Ezt tényleg szabad érezni?” – kérdezte döbbenten egy utazóm, miután átégette magán annak a fájdalmát, ahogy gyermekkorában elutasították. „Te mondd meg… hogy van most a mellkasod, hiszen néhány perccel korábban szorító fájdalmat éreztél ott?” „Az elmúlt, tényleg, nem is érzem már …” Az elfojtás gyermekkorban indul, így belső, letiltó rendszerünkhöz vezető utunk a gyermekkori „én-részeinkkel” való találkozáshoz segíthet hozzá.

Kisfiam egyik sakkversenyén az utolsó fordulóra nagyon elfáradt, így azt elveszítette. Szülőként néhány lépéssel odébb az aulában vártuk a verseny végét. Ahogy kisfiam meglátott, szemében könnyek gyűltek, állkapcsát megfeszítve próbálta visszatartani a sírást. Amikor tekintetünk találkozott, vaskos könnycseppek gördültek le falfehér arcán, majd az ölembe ugrott. „Anya elnéztem és már nem tudom helyrehozni” – súgta fülembe, miközben kezeivel nyakamat szorította. Könnyei vállamat áztatták, hangot alig mert kiadni, amitől egész teste remegett. „Ne szomorkodj, hiszen nagyon ügyes voltál!” – vigasztalták reflexszerűen a körülöttünk lévők.
 
Az aula inkább hasonlított egy konzervdobozra, hiszen ember embert ért. Így elindultam vele, egy csendes zugot keresve, hogy a benne tomboló érzések megtalálhassák a kiutat. Üres helyiség hiányában egy ajtóval próbáltam elválasztani magunkat a tömegtől, leültünk a padlóra, és ő végre sírhatott.
„Csak engedd, had jöjjön, had erősödjön.” – biztattam és ő engedte, hogy az önvád erősödjön. Légzése még szaporábbá vált, de már nem félt, hiszen tudta: MINDENT szabad érezni. Nem ez volt az első alkalom, hogy rögtönzött Belső utazásra volt szüksége. (4 éves korában kezdtem el vele utazni, hiszen érthetetlen mód rettegett a víztől, ami azóta megoldódott.) Elmondta, hogy mennyire csalódott magában, mert elfáradt és már nem tudott koncentrálni a végén. Csak engedte, hogy jöjjenek a félelmei, mint például mi van, ha mi, a szülei is csalódtunk benne, és nem csak ő magában.
 
„És mi abban a legrosszabb Kincsem, ha mi is csalódunk benned?” – tettem fel a kérdést, ráültetve őt egy újabb félelem-hullámra. A sírás újra erősödött, de a kérdésekkel és az érzései felerősítésével egyre hamarabb átjutott egy-egy érzésen. Ahogy kimondta azokat a félelmeket, melyekhez akkor hozzáfért, mintha kikerült volna a saját történetéből és végre meg tudta érteni, hogy nem vesztett el mindent, csak az első helyről csúszott le. Körülbelül 10-15 perc után már ő mondta, hogy elég lesz, menjünk és keressük meg a többieket. Az eredményhirdetésen még szomorú volt, de ahogy távolodott a történet, úton hazafelé már boldogan mesélte a nagyszülőknek az eredményét.
 
Meg van az az érzés Nektek is, amikor letiltotta bennetek „valami” a fájdalmas érzések megélését?
 
Ha visszagondolok a saját gyerekkoromra, nekem is sok olyan helyzet adódott, amikor elfojtottam az érzéseimet. Mivel ez vált a fájdalmas dolgok elkerülési stratégiájává, idővel már kapcsolódni sem tudtam az engem ért bántásokhoz. A Belső utazásaim révén döbbentem rá, hogy olyan mértékű elfojtásban éltem, hogy csak fogalmaim voltak az érzésekről, de érezni nem tudtam azokat, hiszen minden bántás automatikusan lényem elzárt részébe került. A környezetemben lévők hidegnek és megközelíthetetlennek tartottak és mindig volt valami testi nyavalyám. 10 éves koromban kaptam először gyógyszert a rendszeres fejfájásomra, hiszen oda nyomtam be minden elfojtott feszültséget. 30 éves koromra a földön fetrengtem a migréntől, és nem maradt más segítség csak a besötétített szoba, fájdalomcsillapító és kínlódás reggelig.
 
Az első Belső utazásomban (közel 3 éve) elkezdtem hozzáférni ehhez a letiltó rendszerhez és utazásról utazásra lassan bomlott le az érzéseimet elzáró fal.
 
Amikor kisfiammal tekintetünk ott az aulában találkozott olyan volt, mintha gyermekkori énemet láttam volna újra: hangtalan szenvedés, vaskos könnycseppek, összeszorított fogak. Azonban kisfiam már tudja, hogy amikor szomorú, nem vigasztalni fogom őt, hanem hozzásegíteni ahhoz, hogy az érzéseit merje érezni, ami így csak egy érzés marad, ami jön és megy. Ha átáramolhatnak rajtunk érzelmeink, akkor nem marad vissza semmi, ami később további problémát okozhat testileg, érzelmileg vagy mentálisan.
 
Valóban hihetetlen, hogy a fájdalom, aminek ellenállunk, csak a kiutat keresi lényünkből. Egy szelepet, amelyen keresztül távozhat. Ha jön az érzés, csak hagyjuk, hogy tegye a dolgát, hiszen miután kitombolta magát, ő is elenged minket.
 
Jó utat Önmagad felé!
 

itt tudod meghallgatni:

Facebook-f Youtube Soundcloud Spotify
#továbblépés blog 04

Feltöltés alatt...

#kékség kérdéssorozat bemutatkozó rész

„KÉKSÉG”
Kérdéssorozat a megbetegedések nyomában

A „KÉKSÉG – A megbetegedések lelki okainak feltárását segítő kérdéssorozat, amely, arra hivatott, hogy a kérdések útján nyújtson segítséget Neked abban, hogy megtaláld a saját válaszaidat az állapotodból való gyógyulásodhoz. Engem is, mint többeket közületek a megbetegedésem/tüneteim vezettek el a Belső utazás megismeréséhez még 2020-ban. Gyógyulásom záloga, sémáim gyökereihez azaz, a viselkedési és gondolkodási módomat meghatározó elkerülési stratégiáimhoz való eljutásom volt. A testi kezelések mellett nagyon nagy szükség van a lelki háttér megismerésére, hiszen a testben kifejeződhet gondolkodásmódunk, viselkedésünk, érzelmi reakcióink és sérüléseink, szokásaink, de akár a transzgenerációs hatások is. De, hogy miért pont KÉKSÉG lett a kérdéssorozat neve valamint hogyan is lehetséges fejlődésünk zálogaként tekinteni megbetegedéseinkre?

A napokban olvastam egy részletet Allison Pataki (részben magyar származású amerikai írónő) „Szépség egy megtört életben” című könyvéből, mely a saját élete kálváriáját dolgozza fel. 5 hetes várandós volt, amikor férje agyvérzést kapott, és miután visszanyerte eszméletét, akkor derült ki, hogy súlyosan károsodott emlékezete. Allison elkezdett leveleket írni férjének, hogy életben tarthassa közös emlékeiket, múltjukat.
 
Alábbi sorai rendkívül pontosan írják le életünk viharait, melyek valahogyan értünk vannak, tehát nem kerülhetjük el őket. Menekülhetünk előlük, de egyszer úgyis utolérnek, így szembe kell mennünk biztonságra törekvő ösztöneinkkel és bele kell mennünk ezekbe a helyzetekbe, hiszen miután keresztül megyünk rajtuk, ott a békés KÉKSÉG vár, és életünket a korábbiakhoz képest egy magasabb szintről folytathatjuk. Ez a „kékség” számomra a megbetegedés által kapott fejlődést testesíti meg, ezért lesz a kérdéssorozat neve is ez. De had legyenek itt most Allison gyönyörű sorai is:
 
„Mindig megvan a kockázata annak, hogy egy hullám éppen rajtad törik meg, és maga alá gyűr. Mégis, az egyetlen lehetőség, hogy ne zúzzon össze a feléd közeledő hullám, ha egyenesen ráúszol a háborgó, megtörő vízre. Ilyenkor az ösztöneink ellen megyünk, és félelmetes érzés lehet, de ez van: ússz be egyenesen a megtörő hullámba, merülj alá és ússz át alatta vagy ugorj át felette, mert arra nincs mód, hogy teljesen elkerüld. Megpróbálsz visszafordulni és elmenekülni, de hiába is menekülnél – a hullám idővel elkap és visszahúz. Muszáj szembenézned vele, és keresztülmenned rajta, hogy magad mögött hagyhasd. És mi vár a hullámtörésen túl? Áldás. Súlytalanság. Béke és csönd, tested erőfeszítés nélkül lebeg a sima víztükör tetején, előtted a nyugalmas, szétterülő KÉKSÉG.”
 

A világ körülöttünk nagyon felgyorsult, így egyre gyorsabb megoldásokat szeretnénk kapni a gyógyulásunkhoz, figyelmen kívül hagyva azt, hogy a rajtunk kívül álló segítség legtöbbször csak ideiglenes. Amikor vállaljuk a felelősséget az állapotunkért és időt, energiát szánunk arra, hogy megtaláljuk a saját válaszainkat, az többet tud adni a gyógyulásnál.

A megbetegedéseket, amikor még csak a fájdalom aspektusából szemléltem vagy amikor vallási meggyőződésemből büntetésként értelmeztem, akkor azt éltem meg, hogy globálisabban szükséges tekintenem az életre. Amikor életen túlmutatóan szemléltem ezt a kérdést akkor viszont megértettem, hogy a velünk történt események valamilyen módon, de szolgálnak minket, pontosabban azt szolgálják bennünk, akivé válnunk szükséges általuk.

Nekem nagyon sokat segített az utam során az a bizonyosság, hogy a megbetegedéseink nem most kezdődtek, csak most nyilvánultak meg, így nem az a dolgom, hogy eltüntessem a tüneteket, hanem hogy megkeressem a tüneteket fenntartó „gyökér-okokat”. Persze ez csak akkor tud ilyen egyszerűen működni, ha nem a kognitív részemmel, azaz nem azzal a tudáshalmazzal próbálom megválaszolni az elhangzó kérdéseket, hanem éppen ellenkezőleg: lecsendesítem az elmémet, és azzal dolgozom, ami az elmén túl megnyilvánul, hiszen a tudattalan minden korábbi emlékeink tárháza, akárcsak egy végtelenített videó rögzítő rendszer. Minden korábbi információ előhívható belőle és egészen elképesztő feltérképezni a velünk történtek miatt kialakult viselkedésünk, elkerülésünk, reakcióink láncolatát.
 
A kérdéssorozat, így meditáció formájában lesz elérhető, hiszen így elkerülhetjük azt, hogy pusztán az elménk értelmezéseire hagyatkozzunk és hozzáférhetővé válik egy mélyebb értelmezés lehetősége.
 

Ahogy Daubner Béla is mondaná: „Szenvedni lehet fejlődés nélkül, fejlődni viszont nem lehet szenvedés nélkül.” Amíg csak a szenvedés által vagyunk képesek fejlődni, addig a fejlődés lehetőségét magában hordozó „szenvedés” jönni fog, a kérdés csak az, hogy mit tanulunk belőle. Segítségül hívom még rajta kívül Ruediger Dahlke, Jacques Martel lelki okokat kutató munkáit is.

 

Ezúton bátorítalak Téged arra, hogy írd meg nekem, akár hozzászólásként, vagy privát üzenetben, hogy milyen megbetegedések/tünetek/szervi problémák lelki hátterének megismerése lenne számodra (vagy akár szeretteid számára) segítség az állapotod mélyebb megértésében.

 
Jó utat Önmagad felé!

itt tudod meghallgatni:

Facebook-f Youtube Soundcloud Spotify